Heinrich Harrer - Hét év Tibetben
"Alig létezik olyan nép, mely ennyire egységesen követné vallását, és ilyen természetességgel élne annak szabályai szerint. Emiatt mindig is nagyon irigyeltem a tibetieket, mert bár Ázsiában megismertem a meditációhoz vezető utat, a végső kérdésekre sohasem találtam meg a választ. De ebben az országban megtanultam nyugalommal szemlélni a világ eseményeit és nem hánykolódni zaklatott gondolataim közt."
Könyvadatok:
Kiadó: Cartaphilus
Oldalak száma: 432
Fordító: Hensch Aladár
ISBN: 9789632666976
Műfaj: önéletrajzi, visszaemlékezés
Fülszöveg:
1944. A világot ötödik éve borítja lángba és vérbe a második világháború. Az osztrák hegymászó, Heinrich Harrer és társai 1939 óta brit hadifogságban vannak Indiában, míg végül a sokadik szökési kísérletük sikerrel jár, és a Himaláján keresztül Tibetbe, majd a tiltott fővárosba, Lhászába jutnak. Harrer nagy és vészterhes idők tanúja lesz az itt töltött évek alatt: épp trónjára lépő XIV. Dalai Lámával közeli barátságot köt, majd átéli az 1950-es kínai megszállást és az ezt kísérő szörnyű pusztítást.
A Hét év Tibetben a nagy utazások története: a hegymászó több ezer kilométeres utat tesz meg szabadulása érdekében, de ennél fontosabb belső utazása, amely során megbékél önmagával, és a tibeti kultúra beavatott ismerője, és egyik legelszántabb védelmezője lesz. Heinrich Harrer klasszikusa egy letűnt korszakot varázsol elénk, és egyben életben tartja a reményt: a páratlan tibeti kultúra még menthető és megismerhető.
Heinrich Harrer volt az első osztrák és az első európai, aki úgy tette be a lábát Tibetbe, mint egy besurranó tolvaj. Indiában egy hadifogoly táborból többszöri szökési kísérlet után, hogy mentse az életét a gyarmati erőktől egy olyan titokzatos országba menekül, ami minden hegymászónak maga a paradicsom: a Himalája birodalmába. Indiainak álcázva magát, vagy épp egy hivatalnok küldötteként furfangos cselekkel, megannyi kilométer, szenvedés és veszély árán, ám végül elér a hőn áhított városba, Lhászába. Ezeknek az élményeknek köszönhetően olvashatunk úgy Tibet kultúrájáról és életmódjáról, ahogy még ezek előtt senkitől.
"... és egy kanyar után, a távolban már ott csillogtak a Potala aranytetői! Ez a Dalai Láma téli székhelye, Lhásza híres ismertetőjele. Ez a perc sok mindenért kárpótolt bennünket. Legszívesebben letérdeltünk volna, és homlokunkkal érintettük volna a földet, miként a zarándokok. Csaknem ezer kilométert tettünk meg Kjirong óta ennek a mesebeli városnak a képével a szívünkben. Hetven napig gyalogoltunk, és mindössze öt napot pihentünk. Ez napi tizenötezer kilométer. Ebből Csatang - fájdalmas kínlódásaival, az éhség, a hideg és a veszélyek elleni küzdelmeivel - egymaga negyvenöt napot vett igénybe. De mit számított most mindez! Feledtünk minden félelmet és fáradságot..."
Heinrich Harrer hegymászó egyik legkiválóbb alkotása a "Hét év Tibetben". Az ötvenes években játszódó kultuszkönyvében meséli el a Nanga Parbat expedíciójának sikertelen kísérletét, majd a csapata brit hadsereg általi elfogatását, és Indiában egy hadifoglytáborba való deoprtálását. Többszöri kísérlet után végül sikeresen elmenekül a Himalája hegyein keresztül Tibetbe, ahol hét évig élt.
Harrer születése alapján osztrák, és akkor került előtérbe, amikor 1938-ban sikeresen feljutott az Eiger hírhedt északi oldalára. Ezzel szerezte meg a helyét a német nemzeti csapatban, amelyet elindítottak a Nanga Parbat hegycsúcsra. Noha soha nem sikerült a vállalkozás, látogatása olyan helyre vezérelte, amelyet még legmerészebb álmaiban sem képzelt el: a világ tetejére, Tibetbe.
"Boldog nép ez a maga ártatlan humorával! A tibetiek hálásak, ha alkalmuk adódik a nevetésre. Ha valaki megbotlik vagy elcsúszik, órákig elmulatnak rajta. A káröröm népszerű náluk, de sohasem rosszindulatú. Gúnyolódási kedvük semmit és senkit nem kímél. Mivel újságok nincsenek, a nem tetsző eseményekről és a népszerűtlen személyekről gúnyverseket és gúnydalokat írnak."
A könyv betekintést enged a szerző fájdalmas útjába a Himalája hegyei és Lhásza között, Peter Aufschneiter barátjával együtt, miközben megfigyeli a távoli felvidékén élő emberek életét. Művészileg írja le a tibeti nemesek, közemberek, szerzetesek és kolostorok életét, a törvényeket, fesztiválokat és évszakokat. Megismerjük temetési szokásaiktól kezdve a mindennapi rutin egyszerű hétköznapjait is, ahol "egy fegyenc nem megvetett ember": nem közösítik ki, részt vehet minden mulatságon, alamizsnákból él, és nem is rosszul. Az emberek nem értik, miért akar valaki hegyet mászni kedvtelésből, hiszen az az Istenek birodalma. Nem ismerik se a korcsolyát, se a zuhanyzó fogalmát. Nem vesznek el semmit az állatoktól, és nem is bántják azokat. Életük nyugodt mederben folyt, technológiai vívmányok és modernizálás nélkül. Sokszor primitív és számunkra elképzelhetetlen körülmények között éltek, ám megbékélve sorsukkal.
"Különösen azért irigyeltük Lhásza lakóit, mert mindig volt idejük. Évszázadunk legcsúnyább betegsége, az örökös hajsza ide még nem érkezett el. Itt senki sem dolgozta agyon magát. A hivatalokban kedélyesen ment a munka.... A nők mit sem tudnak az egyenjogúságról, és azt hiszem, jól érzik magukat így. Órákon át szépítkeznek, átfűzik gyöngysoraikat, új szöveteket vásárolnak, és közben azon gondolkodnak, hogyan főzhetnék le X.Y. nejét a legközelebbi estélyen. A háztartásban az ujjukat se kell mozdítaniuk."
Tibetben Harrer megtanulta a nyelvet, megbarátkozott a tibeti kormány sok vezető tisztségviselőjével, és európai emberként elsőnek kap hivatalos kormánymegbízások, amiért fizetséget is kapott. Mindezek után az a megtiszteltetés éri, hogy felkérik, építsen egy mozit a Potala (Dalai Láma Palotája) legelzártabb zugába, az élő Buddha magánraklészébe. Így ismeri meg egész fiatalon a Dalai Lámát. Harrer azon kívülállók közé tartozott, akik képesek voltak megfigyelni a fenséges Himalája országát, annak népét és vallását, amelyet eddig a külföldieknek erősen tiltottak. Ő készíti az első felvételeket és fotókat erről a különleges kultúráról. Leírja azt a szoros köteléket, amelyet ő és Őszentsége alakított ki, és azt, hogy egy gyermek hogyan vált a világ legmagasabban fekvő országának vezetőjévé egy olyan helyen, amely a világ többi részétől elszakadva a legmagasabb hegyláncok közé zárva fekszik.
"A tömeg hódolattal eltelve hallgat. Csak a szerzetesek zenéjét lehet hallani: oboákat, tubákat, dobokat, cintányérokat. Olyan ez, mint valami látomás egy másik világból, különös és valószínűtlen a légkör, és a hatása alól még mi, józan európaiak sem tudjuk magunkat kivonni. A lámpák sárgán lobogó fényében életre kelnek a vajfigurák, különös virágok ringatóznak egy képzeletbeli szellő fuvallatában, istenek ragyogó ruháinak redői mozdulnak zizegve, egy démoni pofa elfintorítja száját, és egy isten emeli áldásra a kezét. Hatalmába kerít bennünket is ez a különös, idegenszerű álom. Mintha a telihold korongja, a túlvilág szimbóluma mosolyogna a tömegre."
"Hiszen ez csak egy gyermek, mondogatom magamban, csak egy gyermek. És mégis ezrek összesűrített hitének és imáinak, vágyainak és reményeinek a foglalata. Legyenek akár Lhászában vagy Rómában, egyvalami egyesíti ezeket az embereket: a vágy- megtalálni az istent és szolgálni neki."
"...énem egy része elválaszthatatlanul összekapcsolódott Tibettel. Bárhol élek is, a vágy ezen ország után elkísér mindenüvé. Néha hallani vélem a vadludak és a darvak szárnycsapásait és kiáltásait, amint derűs, hideg, holdfényes éjszakákon elhúznak Lhásza fölött.
Szeretnék ezzel a könyvvel rokonszenvet és megértést ébreszteni egy nép iránt, amelynek akarata, hogy szabadságban és békében élhessen, eddig oly kevés figyelmet kapott a világon."
A kötet erősen önéletrajzi hangvételű, és egy valószínűleg már nem létező kultúráról is tanuskodik. Fél évszázad távlatából elmondhatjuk, hogy Harrer Tibete teljesen megszűnt létezni. Egymilliókétszázezer tibeti halt meg, és a hatezer szakrális épületek kilencven százalékát pusztították el. Az akkori békés, idilli Lhászából semmi nem maradt. A város teli van kocsmákkal, kínai üzletekkel és játéktermek százaival. "A Potala körül piros lámpás házak működnek, hogy a megszálló katonáknak legyen hol szórakozni." Évtizedek óta tart az elnyomás és a rombolás, de a tibetiek szabadságvágyát nem tudják megtörni.
"Ha folytatódik is a kulturális értékek megsemmisítése, a kínaiaknak akkor sem fog soha sikerülni a világ legmagasabb hegyein, amelyek az országot körülveszik, a tibeti istenek trónusát ledönteni. És ezért a magas hágókon a hívő tibetiek feliratai továbbra is hirdetik: "Az istenek győzni fognak!""
Számomra megindító és csodálatos volt ez az utazás. Olvasás közben egyszer csak azt vettem észre, hogy én is vágyok Tibetbe, de sajnos, ha lehetőségem lenne rá se tudnám már úgy látni, mintahogy azt szeretném.
Ajánlom számodra ezt a könyvet, ha kiszeretnél szakadni a mókuskerékből. Ha szeretnél kicsit másképp tekinteni a világra. Ha szeretnél kicsit "lelassulni", elgondolkozni, hogy milyen elvek szerint éled az életed (a könyv nem erről szól, de akaratlanul is ez fog történni).
