"Szeretet. Család. Nevetés. Ez az, amire az ember végül emlékszik majd."

A Menekülés Alaszkába után rögtön belevetettem magam az írónő másik könyvébe, a Szentjánosbogár lányokba. A könyv már egy ideje megjelent a Könyvmolyképző Kiadónál, de leginkább a Netflix sorozata által lett közismert, ennek köszönhető a második kiadás is.

A kötet három évtizedet ölel fel, így leginkább a new adult kategória sorolható. Meghatározó témái a barátság, szerelem és az anya-lánya kapcsolatok. 

Extra röviden a sztoriról:

Kate és Tully 1974-ben találkoznak tizennégy évesen. Kate-nek a könyvek a legjobb barátai. Amikor először meglátja a gyönyörű, magas, egzotikus Tully-t - "a világ legmenőbb kinézetű lányát" -, tudja, esélye sincs arra, hogy valaha is barátok legyenek. Kate mégis kétségbeesett vágyat érez, hogy Tully-t megismerje. Tully igyekszik megőrizni népszerűségét, amely eltereli a figyelmét arról, hogy az anyja teljesen más, mint a többi anya. Minden, amit csinál, egy védőmaszk, így senki sem ismeri az igazi, sérült lányt alatta. Egy közös és szörnyű titok azonban végük összeköti Tully-t és Kate-et - egy nyár alatt szomszédságból elválaszthatatlan barátokká válnak, és egyezséget kötnek, hogy örökre legjobb barátok leszmek. 

"-És barátnők leszünk örökre - jelentette ki Kate komolyan -, rendben?
-Úgy érted, ott leszel mindig mellettem?
-Mindig - bólintott Kate. - Akármi történjen is.
Tully érezte, ahogy kibomlik benne valami érzelem, mint egy egzotikus virág. Szinte érezte mézes illatát a levegőben. Életében először érezte magát teljesen biztonságban valakivel.
-Örökre - fogadta meg. - Bármi történjen."

A Firefly Lane olvasása közben néha meglepődtem, hogy Tully és Kate barátok maradtak, mert valójában teljesen más személyiségük van, más értékekkel, más reményekkel és álmokkal. Kate gyakran csak hagyta magát, hogy "belesodródjon" Tully nagy terveibe (amelyek valójában Tully-ról szóltak), és saját szükségleteit a háttérbe helyezte. Míg egyrészt csodáltam Kate-et a hűségéért, sokszor frusztráltnak éreztem magam, amikor nem állt ki magáért. 

Az írónő két jól körülhatárolható karaktert hozott létre Tully-ban és Kate-ben, bár Tully figyelemfelkeltő természete Kate-et mindvégig beárnyékolta. Tully karakterének "megérése' elég sokáig tartott; a regény nagy részében nárcisztikus, habár kiérződik a sorokból, hogy jóindulatú. Egy vezéregyéniség szeretne lenni, egy olyan időszakban, amikor nem sok nőnek adatott ez meg. Időnként zavart az önzése, és szerettem volna megrázni és ráordítani, hogy nem róla szól minden. Természetesen az volt az előnyöm, hogy tudtam, honnan ered ez a viselkedés, akárcsak Kate, így képes voltam "megbocsátani", és folyamatosan próbáltam megérteni. Mindvégig figyelemre és szeretetre vágyik, de kerüli az elköteleződést. Bizonyos szempontból azt akarja, ami Kate-nek van, de mégis elutasítja, ha lehetősége adódna rá. A regény végére azonban rájön, hogy a pénz és a siker nem pótolja a családot. 

"Mindig azt hitte, hogy a siker olyan, mint az arany, érdemes a sarat átszitálni érte, és hogy a szeretet mindig ott lesz, valahol a folyó partján vár majd rá, amikor végzett az aranyásással. El sem tudta képzelni, hogyan gondolhatta ezt, az ő hátterével. Egészen korán rá kellett volna jönnie, milyen ritka dolog a szeretet. Ha a siker arany, amely a folyók mélyén hever, akkor a szeretet gyémánt, több száz lábnyira a földfelszín alá temetve, és felismerhetetlen eredeti formájában."

Kate viszont viszonylag stabil és kiszámítható. Tinédzserként édesanyjával voltak hullámvölgyei, valamint Tully-hoz hasonlóan csillogó riporteri karriert képzel el magának, de  amint férjhez megy, készségesen feladja karrierjét, hogy a házasságra és az anyaságra koncentrálhasson (bár még mindig álmodik az írásról) . Meglepődik, hogy milyen nehéz az anyaság, és nagyon sokat szenved, amikor a lánya tinédzser lesz. Tully-tól sokkal gyorsabban jön rá, mi is fontos az életben,, bár elég gyakran tör rá az alkalmatlanság érzése, amelyet Tully jelenlétében érez (ami féltékenységhez és haraghoz vezet). Bár szerintem ő az erősebb a két jellem közül, vannak gyengeségei. Sokkal jobban tudtam kapcsolódni hozzá, mert az én döntéseim jobban hasonlítottak az övéhez.

"Annyira különbözőek voltak, ő meg Kate, annyira ellentétei egymásnak, mint a fény és a mély árnyékok előttük a holdfényes mezőn. Mégis olyan könnyű volt beszélgetni vele, hogy Tully azon kapta magát, szinte mosolyog életének ezen a talán legszörnyűbb éjszakáján. Ami nem kis dolog volt. "

A könyv több szempontból hiteles, és megindító olvasmány. Ami az anya-lánya kapcsolatokat és kötelékeket illeti, a nők azon tapasztalatait, hogy megpróbáltak mindent megszerezni (karrier, család stb.), teljesen hihetőnek találtam. A legtöbbször a popkulturális hivatkozások is működtek, tökéletes nosztalgikus környezetet teremtve ezzel.

A fő gondom leginkább az, hogy egyszerűen nem tudom, hogy reális e, hogy TullyésKate túlélhette volna mindaddig, amíg ők, mindazok után amin keresztül mentek. Ha Kate azonnal őszinte lett volna Tully-val, hogy mit akar, sok nehézséget elkerülhettek volna. De akkor ugye nem lenne a történet. Úgy gondolom, hogy az írónő csodálatosan kiemeli a kapcsolatuknak a mozgatórugóját. Mitől működik az ő barátságuk? Nagyon sokszor megszakíthatták volna a kapcsolatot, azonban ők hittek egymásban, hittek abban, hogy a barátságuk minden próbát kiáll. Ez a hozzáállás nagyon hiányzik a mai kapcsolatokból, nemcsak a barátság, hanem a család és a szerelem terén is. Leginkább ez az elhatározás fogott meg a történetben, másrészről viszont ettől egy kicsit hihetetlennek tűnik az egész. Néhol kiszámítható és sztereotip a cselekmény, de mindezek ellenére is élveztem a könyvet.

"De hogy van az, hogy mindig nekem kell engednem? Hogyhogy mindig nekem kell először telefonálnom? 
Mert mindig is így volt. 
Ez igaz, mindig is így volt. Ebből a szempontból a barátság úgy működik, mint a házasság. Korán kiöntik a későbbi rutin alapjait, ami aztán beton keménységűvé szilárdul."

A könyv - annak ellenére, hogy nem ismertem a szereplőket vagy az életüket - már a kezdettől fogva nosztalgikus érzést keltett bennem. Elég fura egy érzés, (tekintve, hogy akkor még nem is éltem) de talán innen már sejti az ember, hogy az író mennyire jó munkát végzett. A ruhák, a dalok, a Dancing Queen vibe, mind hozzájárult ehhez a nosztalgikus érzéshez. Habár én a 90'es évek elején születtem, tökéletesen átjött az egész hangulat.

Ez a történet éppúgy szól a barátságról, mint a szerelemről; a kettő kéz a kézben jár. A Szentjánosbogár lányok bepillantást enged abba, hogy milyen egy legjobb barát, akihez mindig visszatérhetsz, még akkor is, ha valamikor ez egy kicsit túl nehéznek tűnik. Talán így ez nem annyira érthető, de amint elolvasod a könyvet, megérted mire gondolok.

Tully és Kate révén megértettem, milyen egyszerre szeretni és gyűlölni valakit. Családjukon keresztül megértjük, mit kínál még az élet saját énünkön, munkánkon vagy önszeretetünkön túl. Vannak dolgok, amelyeket egyedül nem találhatunk meg, és vannak olyan lyukak, amelyeket nem tudunk egymagunk betölteni. Néha segítségre van szükségünk.