Robert Harris - München

"Sohasem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az,
ami ma számunkra a múlt, valamikor a jövő volt." 

Robert Harris az 1938. szeptember 29-én köttetett müncheni egyezményről szóló története elsőnek 2018-ban jelent meg hazánkban, majd idén, a Netflix filmadoptációja révén egy megújúlt külsővel került a boltok polcaira újfent a GABO Kiadó által. A történet Harris alapos kutatásán alapul és témájának fontossága megkérdőjelezhetetlen, hiszen a megállapodás közel egy évvel késleltette a második világháborút. A regény egy katasztrófa szélén álló világot elevenít meg, és azokat, akik megpróbálják megmenteni.

A történetet váltott szemszögön keresztül kísérhetjük, így felváltva Londonban, és Berlinben találjuk magunkat. Harris a történetet az angol és a német kormány két fiatal, periférikus alakja szemszögéből meséli el.
Hugh Legat, a brit külügy ügynöke, majd Chamberlain magántitkára révén London utcáit tapossuk. Itt leginkább Legat magánéletével és Chamberlaint megismerésével foglalkozunk. A brit miniszternek Harris a müncheni egyezmény kidolgozásában jelentőségteljes részt tulajdonít neki, és együttérző, megfontolt, tisztességes és méltóságteljes emberként mutatja be. 
A német oldalról Paul von Hartmann  a német külügyminisztérium munkatársa az, aki a Német Birodalomban kalauzol bennünket. Harris itt a monarchisták és nacionalisták egy tényleges csoportjának történetére támaszkodik, akik megpróbálnak egy háborútól félő német katonai intézményt arra ösztönözni, hogy leváltsák Hitlert.

"Ujjaival széthúzta az ablakredőnyt, hogy kibámulhasson a sötétségbe. Úgy érezte, mintha egy nagy hajó vinné egy mérhetetlen óceánon. Ez a mérhetetlenség volt az, amelyet sohasem értethetett meg oxfordi barátaival, akiknek a nemzetfelfogását olyan szépen körülpántolta egy tengerpart - ezt a lángelméket termő, korlátlan lehetőségeket kínáló, acélos, tágas, határtalan vidéket, amelyet egyedül az akarat és a képzelet örökös megfeszítése rendezhet át modern állammá. Ilyen érzésekről nehéz úgy beszélni, hogy ne tűnjék misztikusnak. Még Hugh sem értette meg. Az angol fül ezt következetesen elkönyveli német nacionalizmusnak..."

A történet háromnegyede a címmel ellentétben nem Münchenben, hanem Londonban és Berlinben játszódik. Harris nagy hangsúlyt fektet a találkozót megelőző eseményekre, és eléggé csalódott voltam, hogy már a könyv felén is túl voltam, mégse történt még semmi "érdemleges". Nem éreztem kifejezetten kémregénynek sem, (ahogy azt a média hangoztatja). Inkább tűnt egy kevésbé kalandos puccskíséletnek Hartmann által, míg az angol oldalról kissé erőltetett ráncfelvarrásos békének. Olvasmányossága ellenére nem igazán nyűgözött le, és izgalmasnak se találtam. Leginkább sodródtam az eseményekkel, és igyekeztem megjegyezni azt a rengeteg nevet, információt, amelyet az író ránk zúdit. Számomra hiányzott az a szikra, amely lebilincselővé és érdekessé teszi az árulás és a korrupció kifürkészhetetlen szálait. 

"Alig tízpercnyi séta az állomástól egy fákkal szegélyezett, kellemes utcán, el a Régi Botanikuskert, egy lányiskola, valamilyen tudományos épületek mellett a Königsplatz hatalmas teréig. Elméjében szívesebben őrizte meg annak, amire arról a nyárról emlékezett: vörös-szürke kockás, leterített pokróc a fák alatt, Leyna fehér ruhája, barnára sült bokája, piknik, Hugh olvas, napon száradó, frissen kaszált fű illata száll...
Mindez elveszett!
A látvány olyan irtózatos volt, hogy a földbe gyökerezett a lába. Döbbenten ejtette le a bőröndjét. Rosszabb volt annál, amire számított, rosszabb, mint a filmhíradókban. A parkot eltüntették, a helyén hatalmas gyakorlóteret hoztak létre a Harmadik Birodalom előadásaihoz. A fű helyét gránitlapok ezrei foglalták el. A fákból fém zászlórudak lettek, kettőről több mint 40 méter hosszú, horogkeresztes zászló csüngött. Hartmanntól jobbra és balra voltak a Becsület Templomai, két sárga mészkő oszlopcsarnok, bennük nyolc-nyolc bronzszarkofág a Sörpuccs áldozatainak. Örök lángok hunyorogtak a tüzes napsütésben, két-két izzadtan fénylő arcú SS-katona őrizte őket embertelen mozdulatlansággal. A bal oldali templom mögött volt a fertelmes pártközpont, a jobb oldali mögött annak csaknem szakasztott mása, a Führerbau. Minden funkcionális: fehér, szürke és fekete, csupa egyenes vonal, éles szögletek. Még a templomok neoklasszikus oszlopai is szögletesek voltak."

Leginkább Harris szóhasználata fogott meg. Egy-egy épület, vagy érzelem leírása különösen megragadta a figyelmem. Nap, mint nap München utcáit járva eddig bele se gondoltam, hogy mennyire más hangulat uralkodott nem is olyan rég. Itt, ahol most azt látom, hogy mindenki az lehet, aki csak akar, pár évtizede csupán csak is egy valami volt megengedett: hűnek lenni a Birodalomhoz. Most senki nem tesz megjegyzést semmilyen külső megjelenésre, - teli lehetsz varrva, lehet zöld a hajad, vagy te lehetsz a legnagyobb gót rocker a placcon, és akár a sarkon koldulónak is lehet több millió euró a bankszámláján, vagy például a nudizmus is teljesen elfogadott dolog - senki nem von le elhamarkodott következtetést. Harris leírása alapján mindenhol figyelő szemek, SS katonák, a Gestapó emberei, és horogkeresztes százlók több tíz méteres hossza lógott a tereken. Talán épp ettől az erős kontraszttól érzem úgy, hogy Harris a nem túl pozitív leírásokkal is csak a Német Birodalmat akarja méginkább elrettentőnek személtetni.  

"- Azt mondták, kiesett egy harmadik emeleti ablakból, amit el is hiszek. Csak előbb Dávid-csillagot vágtak a hátába. Adnál még egy cigarettát? - Legat meggyújtotta. - Ez a helyzet, Hugh. Ez volt az, amit sosem értettünk meg Oxfordban - mert túl van az ész határain. Észszerűtlen. - A cigarettájával hadonászott beszéd közben, csak jobb kézzel vezetett, és egyfolytában az utat bámulta. - Ez az, amit a legutóbbi hat évben megtanultam, ami szöges ellentéte az Oxfordban tanultaknak: az észszerűtlen hatalma. Mindenki azt mondta - a mindenkin a magamhoz hasonló fickókat értem -, mind azt mondtuk: "Ó, micsoda borzalmas alak ez a Hitler, de nem szükségszerűen rossz mindenben. Nézzétek, mit ért el. Ha nem nézzük ezt a rémes, középkori, zsidóellenes marhaságot, akkor elmegy a dolog." De a helyzet az, hogy nem megy el. Nem lehet különválasztani a többitől. Benne van a pakliban. És ha az antiszemitizmus gonosz dolog, akkor az egész az. Mert ha erre képesek, akkor bármire képesek. - Annyi időre levette a tekintetét az útról, hogy Legatre nézzen. A szeme könnyes volt. - Érted, hogy mit akarok mondani?
- Igen - bólintott Legat. - Értem. Most már pontosan értem, hogy mit akarsz mondani."

A fogalmazás mód az, ami a regény igazi értékét adja. Átérezzük, hogy milyen volt Hitlerrel és Chamberlainnel egy szobában lenni, hogy milyen feszültségen ment át mindenki abban a pár napban, és hogy milyen hatással volt ez a népre. Maga a nyelvhasználata az, amely végig lendületben tart olvasás közben. Harris saját bevallása szerint egyetért Orwellel, hogy a jó írás olyan, mint egy üvegtábla: nem is tudod, hogy ott van, csak "átlátsz" rajta arra, amit az író közölni akar. Regényeit rendszeresen intelligens thrillerként dicsérik, habár számomra a München egyáltalán nem hatott thrillernek. 
Konklúzióként levonhatjuk, hogy egy korszak hangulata és a történelem színpadán lévő szereplők változhatnak, de történelmünket nem törölhetjük, mindig ránehezedik a nemzetre. A "München" finom és figyelmeztető emlékeztető lehet, hogy a Kelet és Nyugat közötti konfliktusnak mély előzményei vannak, amelyet még ma is magunkkal hordozunk.